A „tartalék” pap

Kedves Olvasó!

Egy érdekes történetet, de inkább érzést próbálok leírni, átadni nektek.

A történet Nagytarcsán játszódik, 2018. február 11-én vasárnap. Eddig nem valami izgalmas. Szokásos fél tizenkettes misére mentünk az apró, helyi (nagytarcsai), Bosco Szent Já­nos-­temp­lomba. Ha József atya megteheti, eljön hozzánk misét celebrálni, ha nem, akkor egy kedves pap társát kéri meg a környékről, Maglódról, Ecserről, Gödöllőről, hogy tartsa meg az istentiszteletet.

Időben érkeztünk és meg is telt a kis helyiség, de eltelt három, aztán öt, majd nyolc perc és még nem kezdődött a mise. Tudtuk, hogy itt bizony valami gubanc van. Tíz perc elteltével kijött Farkas István a sekrestyéből és mondta, hogy a helyettesítő atya nem veszi fel a telefont. Sikerült azonban beszélnie Görbe József plébános atyával, aki azt javasolta, hogy István tartson egy igeliturgiát és imádkozzunk közösen. Persze hevesen bólogattunk és egyöntetűen elfogadtuk a javaslatot.

István beöltözött pár perc alatt és a két ministránssal egy élvezetes igeliturgiát tartott. Csak azt tudom mondani, hogy ilyen profi, hirtelen „beug­rást” még nem láttam. Jó, jó kicsit érződött a hangján, hogy izgul, de hibátlanul zajlott minden.

Azonban, végig nyugtalanság, félelem, bizonytalanság tartott hatalmában, pedig nem is nekem kellett szolgálnom, hanem István tette azt. Nem tudtam hova tenni ezt az érzést. Sőt, még egész úton hazafelé ez a furcsa ijedtség volt velem. A gyerekeknek elmondtam ezen belső gondola­ta­im, de ők vidáman lépkedtek mellet­tem, mert élvezték a különleges vasár­napot. Kisebbik lányom azt hitte, hogy István egy „tartalék” pap volt. Ennyit István profizmusáról.

Aztán szép lassan kezdett összeállni a kép, mert rájöttem, hogy a misét tartó atya jóságos tekintete, profizmusa, kiszámítható mozdulatai és védelmező szárnya hiányzott. Életem során már néhány ezer misén részt vettem, ezért az egész misét el tudnám vezetni. Várjunk csak! El tudnám tényleg mondani, vezetni? Most értettem meg, hogy NEM. Mert nemcsak arról van szó, hogy a szavakat, imákat mondjuk együtt, hanem egy egyházi személy szárnya alatt tesszük mindezt, aki irányít minket és védelmez, legyen az igehirdetés, felajánlás, könyörgés, áldozás stb. Milyen jó volt, hogy van egy közösség, aki rendkívüli esemény alkalmával, tud egységként fellépni és tenni valamit a közösségért, azaz egymásért.

De vajon mi van azokkal, akik ateisták? Ők, hogy élik mindennapjaikat? Vajon miben bíznak, hisznek? Kinek a védőszárnya alatt töltik el napjaikat és a vasárnapjaikat? Beleborzongtam, hogy mi lenne, ha ateista lennék. Minden nap ez a rossz, hátborzongató érzés kísérne a felkeléstől a lefekvésig? Kinek köszönhetném meg azt a sok jót, amit kaptam eddigi életemben? Gyermekeim életét, boldogságát, okosságát, feleségem odaadó szeretetét és tyúkanyó gondoskodását már közel negyed évszázada? Kitől kérnék segítséget, ha nehéz helyzetben lennék – mint például mostanában – vagy, hogy tudnék a nagy vallási ünnepekre gondolni? Több külföldi muszlim, hindu, buddhista (persze nem szélsőséges, hanem egyszerű hívő) kollégám is van a munkámból kifolyólag és az egyik azt mondta egy alkalommal, amikor a saját vallásunkról beszélgettünk; ők minden hívőt elismernek, legyen az keresztény vagy hindu, egyedül a hitetlenekkel nem tudnak mit kezdeni. Kis szünet után hozzátette szomorúan, hogy azoknak bizony szörnyű életük van és megvan a maguk baja. Valóban szörnyű lehet nem hinni Istenben, aki szépen mindent elrendelt és vezényli a több milliárd ember hétköznapjait, örömeit, bánatait. Csak úgy lenni az Univerzumban, meglehetősen veszélyesnek és kiszolgáltatottnak tűnik. Vajon van nekik is egy közösségük, amely vész esetén egyben tartja a csapatot? Persze lehet egy-két-három jó barátjuk, de egy egész közösség?
Családommal, ha van rá lehetőségünk, szeretünk utazni belföldön, külföldön egyaránt és ha vasárnap van, mindent elkövetünk, hogy ne mulasszuk el a helyi vasárnapi Istentiszteletet. A mise ugyanolyan (persze néhány apró érdekes különbségtől eltekintve) Angliában, mint Toszkánában, Manilában, Barcelonában vagy éppen Rab szigetén, de Szekszárdon, Egerben és Vonyarcvashegyen is. Mert ez egy óriási közösség, nem pedig egy-két-három jó barát a környékünkön. Micsoda erő ez kérem szépen! No és micsoda hatalmas védőszárny, hiszen kontinenseket szel át és a misét celebráló atya irányít, segít minket akár értjük az adott ország nyelvét akár nem, akár Nagytarcsán vagyunk akár nem. Sajnálom az ateistákat. Egyre jobban. S akiről tudom, hogy ateista segíteni fogok neki felnyitni a szemét. Remélem lesz sikerélményem.

Köszönöm az időd kedves Testvérem, hogy vetted a fáradtságot és elolvastad ezt a pár sort és köszönöm, hogy Te is ehhez a remek csapathoz tartozol, akiket keresztényeknek hívnak. Ha egyetértesz a fenti gondolattal, kérlek ennek tudatában éld hétköznapjaid és gondolkozzunk együtt, hogy tudnánk segíteni a sok védtelen embernek, aki nem hisz. Biztos van a közelünkben ismerős, akiről tudjuk hit nélkül kallódik a nagy világban.
Békés és nyugalmas hétköznapokat kívánok Nektek!

Gabesz