Akolitus jelöltjeink bemutatkozása

Püspök atyánk évről évre megszólítja a plébániákon élő fiatal férfiakat és hívja őket az akolitusi szolgálatra. Görbe József plébános atya továbbította ezt a kérést a Kistarcsán és Nagytarcsán élő édesapák felé. Közülük öten mondtak igent erre a hívásra és jelentkeztek az egyházmegye akolitus képzésére. Őket kértük, hogy mutatkozzanak be az Olvasó hasábjain.

Farkas István (Nagytarcsa)

József atya már két évvel ezelőtt kérdezte tőlem a nagytarcsai katolikusok farsangján, hogy nincs-e kedvem jelentkezni az akolitus képzésre. Farsangi hangulatban az alkalomhoz illően, humorosan, de mégis megfelelő célzással invitálását azzal is megerősítette, hogy „ünnepélyesen” kikért a feleségemtől. Persze a döntést elodáztam. A rákövetkező farsangkor ismét megkérdezte ugyanezt. Válaszom az volt, hogy ez annál komolyabb dolog, mint sem, hogy elkapkodjam a jelentkezést. 2018-ban aztán többször is rákérdezett, de nem tudtam konkrét választ adni. Magam is bizonytalan voltam, hiszen felfogásom, és hitem szerint felelősségteljes, szent szolgálatról van szó. Persze tartottam a plusz tennivalóktól is, azonban a már gyakorló akolitusainktól bátorítást kaptam, hogy csak annyiban kell segíteni továbbiakban is, mint ahogy eddig.

Végül is az utolsó pillanatban, idén januárban leadtam jelentkezésemet. (Talán mondhatom, hogy József atya az elsők között vagy épp elsőként hívott, de utolsóként jelentkeztem a képzésre.)

Családom is támogatott ebben a döntésemben; evangélikus feleségem nyitott volt a vállalásomra. A gyerekek biztattak; ha ebben a szolgálatban örömöt találok, akkor kezdjek neki.

Döntésemet legfőképpen az befolyásolta, hogy látom egyházunk egyre kiszolgáltatottabb helyzetét, mely papjaink túlterheltségéből adódik. Ha akolitusként csak egy kicsit is tudok enyhíteni ezen a helyzeten, és segíteni tudok Plébánosunknak, akkor fontosnak tartom, hogy elvégezzem ezt a képzést. Lehet, hogy itt Budapest környékén – főleg Kistarcsán – ezt a kiszolgáltatottságot nem érezzük, de a fővárostól távolodva, egyre rosszabb a helyzet. Ennek tükrében merem mondani, hogy e tekintetben kistarcsai katolikusként „kegyelmi állapotban” élünk az országos (vagy az európai) átlaghoz képest. Minden adott ahhoz, hogy aki közénk tartozik, az otthon érezhesse magát a plébániai közösségben. Sokszor érezhetjük azt, hogy a közepes méretű templomunk kicsi, mert szerencsére sokan vagyunk. Élő közösségeink vannak. Sok alkalom van arra, hogy a szentmiséken kívül is együtt lehessünk. Plébániánk infrastruktúrája, felszereltsége is adott ahhoz, hogy jól érezzük magunkat a templomunkban és a plébániánkon. A közeljövőben pedig – ha Isten is úgy akarja – óvodát építünk, ami szintén erős életjele közösségünknek. (A váci püspökség építi és üzemelteti a majdani óvodát. Szerk.)

Tudomásul kell vennünk – mindannyiunknak –, hogy a környék gyűjtőpontja lettünk, ami felelősséggel jár. Ezt a felelősséget pedig csak akkor tudjuk elhordozni, ha minél többen hordozzuk, minél többen vesszük a vállunkra.

A másik motiváció lakóhelyem, Nagytarcsa katolikus adottságai, hiányosságai. Amit az alábbiakban itt leírok, az nem panasz, nem siránkozás, hanem helyzetleírás. A kistarcsai állapothoz képest ez a község egy periféria. Kicsi templommal (ami nem baj) a kicsi templomban még kisebb közösséggel (ami manapság már lehet baj is, hiszen időnként szó szerint néhány lelket jelent). Infrastruktúra nélkül (minimális padfűtés, nincs mosdó, se WC, még kerti csap sincs, csak a kert; még jó hogy az van). Eddig mindez természetesnek tűnt, hiszen az evangélikus többségű faluban templomunk felépítése óta – 80 éve – természetes volt ez a helyzet, amit mindenki elfogadott. (Realistaként azt is írhatom, hogy még jó, hogy az a néhány nagytarcsai katolikus saját templomba járhatott eddig is.) Most azonban, e tekintetben minden megváltozott azzal, hogy az eredetileg kb. 2500 fős település néhány év alatt 5000 fősre duzzadt, és ez a folyamat nem áll meg, csak a 8-9000 ezer főnél, ami szintén pár év alatt fog bekövetkezni. Ez az új helyzet igen elgondolkodtató. Egyházunk mit tud tenni ebben a helyzetben? Papot idehelyezni nem tud, mert nincs. Pillanatnyilag nincs is mire, hiszen olyan létszámú közösség sincs, ami ezt indokolná. Itt jön a laikusok szerepe: emberhalászatban, közösség építésben ők is sokat tehetnek. Tisztelet azoknak a régi/új nagytarcsai katolikusoknak, akik igyekszenek mindent megtenni közösségünk megszervezéséért, hitéletünk elmélyítéséért.

Így tehát most a közösségszervezés idejét éljük Nagytarcsán, ami nem kis feladat ebben a mobilizált világban. Az ide költözöttek nagy része vagy a régi templomába megy – már akinek van ilyen lelki igénye – vagy olyan templomot keres néhány km-es körzetben ahol a programjának megfelelő időpontban tud részt venni szentmisén. Ilyen körülmények között szinte ellenszélben kell előre haladni. Ebben a helyzetben, és ilyen körülmények között úgy érzem, hogy az akolitus képzés sokat segíthet mindazoknak, akik részt vesznek benne azzal a szándékkal, hogy egyházunk meg tudjon felelni az új kihívásoknak. Hogy hogyan, az a jövő titka.

Mint a többiek, ezt a szolgálatot én is igyekszem összehangolni a mindennapi munkámmal, családi életemmel. Kormánytisztviselőként hatósági munkát végzek. Munkahelyemen tudják, hogy vallásos, hívő ember vagyok, de különösebb konfliktusom még nem volt e miatt. A problémám inkább az, hogy ha szóba kerül a hit, Isten, vallás, stb., akkor hogyan értessem meg azt a fölülmúlhatatlan tartalmat, ami a kereszténység lényege: földi életünk nem lehet öncélú, hanem Istenre kell, hogy mutasson. Akikkel pedig mindennapjainkban körül vagyunk véve, egészen más értékrendet képviselnek, és tekintenek életcélnak. Mi/én más fogalomkörben gondolkodunk, más értékrendben élünk. Ha pedig komolyan vesszük Jézusba vetett hitünket, akkor a felvetődő kérdésekre válaszokat kell adnunk. Beszélnünk kell Jézusról. Persze a hívőkkel, keresztényekkel kapcsolatban kialakult tévhitekre nehéz számukra elfogadható válaszokat adni. Kapásból különösen. De igazából nem is meg­(le)­győz­ni kell a másikat, hanem Krisztusról tanúságot tenni.

Nagy várakozással fogadtam az akolitus képző programját. Úgy gondoltam, hogy hatékonyabb lesz, ha már az első hétvégét is teljes egészében a besnyői lelkigyakorlatos házban töltöm, és esténként nem jövök haza. Jó döntés volt, mert több lehetőség adódott arra, hogy beszélgessek más plébániákról érkező társaimmal. Az ott tapasztaltak és hallottak mély benyomást keltettek bennem. A szentmiséket a képzés szervezője, Turai János atya mutatta be. A képzés céljáról magvas gondolatokat osztott meg velünk. Külön kiemelte, hogy milyen kegyelem, és több mint jelkép, hogy éppen szent Pál apostol megtérésének ünnepnapján, mi használhatjuk először a felújított lelkigyakorlatos házat. Az első hétvége az imádság fogalomkörében zajlott. Az imádság mibenlétét bontogattuk két előadó se­gít­sé­gé­vel; Takács Mária Klarissza szer­ze­tes­nővér és Nagyné Pádár Éva hit­ok­tató segítségével. Az előadásokon és csoportos megbeszéléseken nem csak az ismereteink bővültek, de hitünk is mélyült, erősödött.

Először meglepett minket, hogy a nagy létszámú férficsoportot két nő vezeti, de hamar összecsiszolódott a társaság. Egészen furcsa és felemelő, szinte lélekbe markoló élmény volt részt venni olyan szentmiséken, ahol több mint ötven aktív, többnyire fiatal férfi énekelte a liturgiát. Kíváncsian várjuk a következő képzési hétvégét.

Farkas István akolitus jelölt